Portugáliába érve nem lehet kikerülni a labdarúgást, nem lehet nem észrevenni, hogy az országban futballünnepre hangolnak a szurkolók.
Már a lisszaboni repülőtéren beleütközik az utazó a portugálok által a sportok királyának titulált futballba: óriásplakátokról a tőle ismert flegma arckifejezéssel mobiltelefon-gyártót reklámozó José Mourinho köszön vissza, az utcára kilépve pedig az egyik legnagyobb helyi energiaszolgáltató buszokra felvitt kampánya szúr szemet, amelyben Deco, Pauleta, Ricardo Carvalho, Simao Sabrosa és Maniche portréja alá a „2006 világbajnokai – többet akarunk” szlogent írták, a csaknem két évvel ezelőtti Eb-ezüstre utalva.

Az élet mostanában nem a leghíresebb portugál edzőről és nem is az agyontisztelt nemzeti tizenegyről szól. Többről volt szó, hiszen a legtöbb helyi számára az élettel egyenértékű Benfica készült sorsdöntő ütközetre, mégpedig a világ talán jelenlegi legjobb csapata, a Barcelona ellen.
Ugyanakkor túlzás lenne állítani, hogy a Barcelona-drukkerek ellepték a portugál székhelyet, de azért 2500-an így is eljöttek a mérkőzésre. A belvárosban több helyen lehetett találkozni a gránátvörös-kékbe, majd éppenséggel a láthatósági mellényt idéző mezekben feszítő barcásokkal. Egyesek komplett szerelésben hangoltak, a legtöbben viszont Ronaldinho 10-es mezével „riogatták” a Benfica-szurkolókat.

A barcelonaiakkal szemben a Benfica szimpatizánsai mintha elözönlötték volna a fővárost. Azzal persze mindenki tisztában van, hogy a tízmilliós Portugáliában mintegy hatmilliónyian szorítanak a „sasoknak”, ám az, hogy az utcán lévő emberek zöme Benfica-ereklyét viseljen, talán még a helyieket is meghökkentette.
Jellemző volt a hatvanas évek dicsősége után áhítozó szurkolók hangulatára, hogy miután kiderült, Barcelonából ezer jegyet visszaadtak, két napon át a stadion jegypénztára előtt vártak és reménykedtek.